Vidámpark

Egy szép kora őszi napon történt. A levelek már színűket vesztve kezdtek nyugovóra térni földi sírjukba, és a kellemes nyári szellőt felváltotta a télt hírül hozó hűvösebb levegő. Ez a nap volt az, amikor egy régi álom vált valóra, nevezetesen, hogy amit már tavaly is terveztünk pöttömnyi baráti körünkben (csak mindenki leragadt ott, hogy "hát igen, de jó lenne...”), azt idén meg is valósítottuk: elmentünk a Vidámparkba. Nem ketten, nem hárman, hanem többen... négyen! Azt gondolhatnánk, hogy a régi kvartettről van szó, de tévedés. Bár jelen volt Tomi, Varci és jómagam, mindenki kedvenc kolegája nem tudott/akart eljönni. A miértekre rengeteg változat született (nem bírja valamelyikőnk képét: „ha ő jön, én nem megyek”, netán a piszkos anyagilag... de mint utólag kiderült, a valóság sokkal kiábrándított: pakolni szeretett volna egész nap). Szóval akkor ki lehet ez a rejtélyes negyedik fő? Nem, nem a fehérvári zidó dímon, és nem is Imi, hanem az én drága, imádnivaló párom, Bori. Úgy van, picivel több, mint 3 hónapja élek boldog, és kiegyensúlyozott párkapcsolatban. Imádom, és gondoltam ezt mindenképp megemlítem az első bekezdésben!

De most akkor ugorjunk is vissza a vidámpark-projecthez. Tomival rohamoztunk meg elsőként a létesítményt, majd megvártuk Varcit is, hogy megérkezzen munkából. Munka szombaton?, merülhetne fel a kérdés teljesen jogosan, amire a válasz: igen, van olyan, aki hétvégén is nyomja az ipart! Ahogy Bori is csak később csatlakozott a kompániánkhoz, de mire ő odaért, mi már mentünk egy kört a Viharvasúton. Vajon miért hívják így? Hatalmas vihar tombol talán bent? Vagy villám súlyt le minden kis suhancra, aki be mer merészkedni? Vagy csak azért ez a neve, mert csak. Oké, egyezzünk ki egy döntetlenben. Viszont közösen kijelentettük az első menet után, hogy a legijesztőbb dolog bent Batman volt, Pókemberrel karöltve! Miután elhagytuk az utolsó lépcsőket is, felcsörögtem páromat, hogy vajh’ merrefele járhat mostan? Kiderült, hogy már rég a vidámpark területén tartózkodik, és már néhány LoopingStar menetet is végignézett.
Kiküszöbölve ezt a kommunikációs csorbát gyorsan meg is találtuk egymást, majd beirányoztuk az Ikarus nevű igen precíz szerkezetet. Varci ült leghátul, Tomi az előtte lévő sasmadárban, mi pedig az előtte lévőben. Indult is a masina. Bori egyből ki is akart szállni, de nem engedtem, mondván, hogy ami fent lesz, azt látnia kell, mielőtt meghal. Utólagos elmondása szerint kétszer nyitotta ki a szemét. Leszállás után kijelentettük, hogy ide még vissza kell térnünk!
Következett a mini-torony. Elnéztem egy darabig, majd mielőtt nemet mondhattam volna, már ott is ültem harmadmagammal az egyik oldal ülésében. Emelkedtünk, majd zuhantunk, a gyomrom pedig fent maradt valahol 10 méter magasan. Lentről nem látszott, hogy mekkora, de azért túléltem. Utána, mivel már tudtam mire számítsak, persze, hogy egyből felültünk rá még egyszer.
Diszkó. Hát igen, ez volt az a pörgő-kapaszkodós-tányér amire mindenki kapásból felült. Egy rámpán forgó hatalmas ufót kell elképzelni, aminek a szélén székek találhatók, és a jónép ezekbe ülve, majd igen erőteljesen hátbaszexuálva a háttámlával repül körbe-körbe. Zseniális építmény!
Az egyensúlyunk visszanyerése után, gondoltuk jöhet valami durvább: a LoopingStar! Erről már rendelkeztem homályos élményekkel, hogy baromi jó, az elejére kell ülni, mert úgy az igazi, és a kezdése a durván mellbevágó. Az első menet után kijelentette mindenki, aki már ült rajta korábban, hogy durvábbra emlékezett. Ennyit combosodtunk volna az elmúlt években, vagy csak az emlékeink színesedtek volna meg? A lényeg, hogy kértünk élményfotót 600 pénzért, ami bár nem egy HD felbontás, de mindenképp megérte.
És megérkeztünk a mumushoz: az átpördülős, víz fölött kitartós, teljes köröket megtevő mókához. Én kapásból mondtam, hogy erre fel kell ülni, de Tomi erről nem volt annyira meggyőzve, főleg, hogy lecsókolbászt reggelizett a lelkem. Mondtuk neki, max kihányja, annyi baj legyen. Nem, nem, én nem ülök fel. Koma? Jóhogy!, jött a válasz. Itt is megkaptuk a mellbevágó rögzítést (pedig anélkül lett volna igazán advanced), majd a gépezet mozgásba lendült, mi pedig nem tehettünk mást, csak sikoltoztunk, és nevettünk, és élveztük az egészet. Erre mondják azt, hogy ez egy élmény volt a javából! Gyorsan mentünk is egy újabb kört, most már mindenkivel kiegészülve, mert látták, hogy túléltük, de Gabival csalódtunk. Tudtunk mire számítsunk, ezért nem is ütött akkorát, de jó volt.
Retro! Tiszteletünket tettük a Szellemvasútnál (ami már amikor épült nem volt szellemes, de azért jól kisikoltoztuk magunkat, ezzel adva egy kis hangulatot az egésznek), az Óriáskeréknél (amire Tomival óvatosan szálltunk fel, lévén, hogy pár napja fejeztük csak be a Carnivale második évadát). Furcsa mennyire hidegebb volt legfelül a levegő... lehet a Szellemvasút elnevezése sem véletlen. Majd jött még egy kis fogaskerekes-székes körbe-körbe kisiklás, amit a Go-Kart követett. Életemben nem ültem még ilyenen, és most sem vállaltam be elsőre, amit így utólag visszagondolva sajnálok, de később többszörösen is pótoltam a nap. A lényeg, hogy kijelenthetjük, Tomi új szerelemre talált. Olyan szinten lenyűgözte a dolog, hogy nagyon, pedig még jogsija sincs.
Még egy hullámvasút (jaj, kifelejtettem a hernyós hullámvasutat, aminél mákunk volt, hogy felengedtek rá, pedig nem volt velünk gyerek kíséret), majd egy barlangba bementünk meghallgatni a János vitézt (recsegős rádión, ergo semmit sem hallottunk belőle), ahova nem tudom hogy kerültek Hupikék Törpikék, bár az lehet, hogy a Mesecsónaknál voltak, már kezdenek összefolyni a dolgok.
Tiszteletünket tettük még az Európában is egyedi fából készült hullámvasútjánál, amiről bebizonyosodott, hogy öreg hullám, nem vén hullám. Akkor fílingje volt, hogy nem igaz. És hosszabb, mint a LoopingStar!
Majd következett néhány kör Go-Kart után a 4G-s torony. Itt már nem kellett annyit győzködni a másikat, hogy felüljön rá. Egy hibája van, hogy lassú. Lényegesen gyorsabban megy fel, mint ahogy esne le. Ráadásul csak egyszer voltunk a legtetején.
Végezetül Elvarázsolt kastély (egyből a kezdésnél drága szívem olyan szinten fejelt le a mozgó asztalról felkelve, hogy azt hittem szétreped a koponyám, és a padlóra esik az agyam, amin majd jól elcsúszom), a vele járó hordóval, ami Tominak már gyerek korában is nagy kedvence volt! Nem úgy, mint a Go-Kart, ahova még azért visszamentünk (az eredeti helyre, ahol híd is van). Mindenki versenyzett! Én elhúztam, és ezért is akartam jó fej lenni, hogy bevárom a többieket, de ezzel csak azt értem el, hogy belehajtottam Boriba...
Esteledett, az óra 6 körül járt, Tominak mennie kellett, mert randira volt hivatalos. Nos, igen, előbb-utóbb minden fióka kirepül a fészekből! Könnyes búcsú után bevetettük magunkat a sötétbe burkolózó játékok közé. Újabb kör az Ikaruszon, most már mindenki külön madárban, és ki tudja hány kör a LoopingStar-on, ahol mint kiderült, hátulra kell ülni, mert ott az igazi. A körívnél például vígan be lehet látni az egész szerelvényt! Rohanás a régi hullámvasúthoz, ahol egyik kör érte a másikat, és itt a rohanást szó szerint kell érteni. Ahogy vége lett az első körnek, zúztunk kifelé, hogy mi lehessünk azok, akik elöl ülnek. Letiportunk néhány gyereket, de megérte. Az estét 6-8 környi 4G toronnyal zártuk, egymás után, ahol is az a technika vállt be, hogy végig lefelé kell nézni, és nem szabad kapaszkodni! (ezt a nem kapaszkodást az LS-en kipróbáltuk. Varci jutalma egy 6 napon túl gyógyuló hátmeghúzás, nekem pedig egy pár napos vállfájás).
Összességében kijelenthetjük, egy hihetetlenül színes nappal lettünk gazdagabbak, és azok akik nem jöttek, sajnálhatják, hogy nem jöttek.

Őrült nők ketrece

Kedd. Már jó előre megvettük a jegyet, bár egy kicsit el is felejtettem, hogy színház lesz az esti program, de így legalább duplán örültem neki.

Az előadás este 7-kor kezdődik. Mivel már igazán strandidő van, értsd meleg, az egész napos öltönyös projekt rossz ötlet lett volna. Bár, ha öltönyben jövök, akkor Noémi láthatott volna így, lévén, ez a kedd nem budaörsi kedd, ami furcsa, de határozottan jó. Szóval a szokásos ruhakollekció, semmi extra, és a hamarabb lelépés mellett döntöttem. Fél négy fele el is hagyom a félig kihalt irodát (másoknak mégiscsak budaörsi nap), majd irány haza, ahol egyből ledobok magamról mindent, ahogy belépek az előszobába. Ing, nadrág. Anyum csak annyit kérdez: kérsz valamit enni? Igen, kérek, válaszolok, majd bevetem magam a fürdőszobába. Gyors mosdás, majd be a szobámba, öltöny, fekete ing, nyakkendő, öv elő (ugyanígy voltam legutóbb a temetésen. Színház vagy temetés nekem ugyanaz lenne?). Öltözés. Két gomb között behammolom a gyors vacsorát, majd utolsó simítások a tükör előtt. Anyum újabb kérdése: mész valahová? Nem, csak gondoltam kiöltözöm az estére, gondolom magamban, de inkább elmondom neki, hova megyek. Úgy is mindig csak azt közlöm velük, hogy „majd jövök”, és nem is kérdeznek semmit. Lám, az ember kiöltözik, és egyből magyarázkodnia kell.

Tíz perccel korábban érkezem az Oktogon Burger elé. Addig is olvasok. Már nincs túl sok hátra az adott könyvből. Andi nem sokkal hat előtt érkezik meg. Csinos. Meg is dícsérem, de ő sem hagyja szó nélkül az öltözékemet. Egy gyors sajtburger és burito parti, majd megyünk a Játékszínbe. A szereposztársól semmit sem tudok, ezért meg is lepődöm, amikor felismerem Tordy Géza (aki a szinkronja volt Robin Williamsnek a Madárfészekben) hangját. Ő játsza Georges-ot (Zsorzs). Említést érdemel még Balázsovits Lajos, aki szintén parádésan játsza a női buzit, és a házvezetőnő Jakab (Zsákob), Kembe Sorel alakításában. Van két díszlet szereplő is, Babicsek Bernát (a Szeress most „tehetséges” szereplője), aki abszolút tehetségtelennek tűnik (talán az is) az előbbi színészek árnyékában, és Bordán Lili, akinek nem sok szöveg adatott meg, igazából a sztoriban ő az eyecandy. Helyes, kedves, mosolygós. Maga a színdarab nagyon-nagyon jó. Egyszerűen parádés. Jó volt nézni, ahogy a Madárfészekben lévő jelenetek sorra visszaköszönnek (pirítós kenés, járás tanítás, vacsora). Van azonban eltérés is a filmhez képest, ezek mondjuk nem váltak annyira előnyére a történetnek. Két felvonás, rövid szünet. A büfé tiszta rablás. Kétszer három deci őszilé 800 forint. Nem baj, ennyi belefér. Nem kizárt, hogy veszünk bérletet is, mert éljen a kultúra. Viszont ha veszünk, akkor szembe kell néznem egy igen nagy hibámmal: későn érő típus vagyok, nem is kicsit, vagy csak egyszerűen egy pancser balek.

Temetés

Tegnap volt a temetés.

Felsőnyék. Mint azt megtudtuk, nincs közel. Ilyen települések, mint Enying, Kabókapuszta, Mezőkomárom, Lajoskomárom, és hasonló csodálatos helyek veszik körül, ahol megállt az idő.

Hétvégén elintézük Bérivel a koszorút, amire négyünk neve került, és a „Mély részvéttel búcsúzunk” felírás, majd vasárnap elhoztuk apummal, ami szépen le is került a pincébe. Hétfőn reggel h7-re volt megbeszélve az indulás, a szertartás f10-kor kezdődik. Nagyjából pontosan neki is indultunk: Varci, Dávid, Bee és én. Alapvetően simán leértünk, gond nélkül, csak egyszer haltunk meg majdnem (a jobb oldali sávunk tett egy észrevétlen jobb kitérőt, míg ugyanezen sáv egy szembejövő, kanyarodó sávvá változott). Felmerült gondolat, hogy esetleg rossz utakon járunk, ezért térkép elő, és én lettem a mitfárer (kitérő: pénteken lementem a büfébe, nem Noémi után, pedig alig pár perce ment le ő is, de nem volt ott. Rendeltem, megjött a kaja is és Noémi is. Dumálgatunk-dumálgatunk, majd betoppan Levente is, leül hozzánk, és elkezdünk beszélgetni. Pár téma után arról volt szó, hogy a férfiak jobb vezetők, mint a nők, és jobban is tájékozódnak térképpel. N: a pasim szerint én úgy tájékozódom, mint egy pasi. L: az becsülendő, de a legtöbb nő forgatja a térképet, hogy vizuálisan megfeleljen annak, amit lát. N: hé, azt nem mondtam, hogy nem fogatom). Én nem forgattam a térképet...

Amikor megérkeztünk Felsőnyék táblájához, balra egyből egy temető tártult elénk. Ez nem lehet az a temető, itt egy árva lélek sincs - állapítja meg Varci. Tovább mentünk a Fő úton (mindenhol van egy Fő út, meg egy Kossuth utca). Rövid kitérő után meg is találtuk, hogy hova kell mennünk. Béri már ott volt (Zánkáról jött a drága), Józsibá és Rózsa is. A faluban futótűzként ment végig a hír, hogy „Hallottátok, Piroska temetése van”. Piroska? A misén is így hívta a pap. Mi azt hittük Kati néninek hívták. Mint kiderült, a faluban ismerték így, hogy Piroska. Akkor a pap nem bakizott. Viszont szedtek pénzt, ami kicsit furcsa volt, de ám legyen.

Lement a félórás istentisztelet, majd hátramentünk a ravatalozóhoz, ahol a közeli család már ott várta a koporsót. Ahogy felcsendült a Honfoglalás zenéje, és meghozták a koporsót, úgy tört elő a jelenlévőkből a sírás. Megjött a pap is, és valami kórusos nő, és az alkalomhoz illő énekeket adtak elő, szent áhítattal, ezzel is fokozva az amúgy sem kevés fájdalmat, amit a család érezhetett. Ezeket a zenés betéteket nem csak a Walt Disney rajzfilmekből kéne kitörölni (mondjuk azokból sem kell).

Hihetetlen fájdalom és szomorúság volt Tomiékat ilyen állapotban látni. Küzdöttek a könnyeikkel, ami emberfeletti teljesítményre utal. A temetésen kell kiadni, ami az ember lelkét nyomja? Ugyan már! Ott kell leginkább tartania magát az embernek. Én azt a részt könnyeztem meg, amikor az egyik idősebb család a fakoporós tetejére dőlt, zokogva, és azt mondogatta elcsukló hangon, hogy „Nem engedem... nem engedem el”.

A kántálás végetért, a koporsó felkerült a halottas kocsira, és átvándoroltunk a sírhoz. A sírhoz, ami nem volt más, mint egy egyszerű, földbe vájt lyuk, kitéglázva oldalt, és legalul. A munkahelyről érkezett egy hölgy felolvasott egy versett, amiben Tomi anyukáját magasztalta az egekik, mondjuk, meg is érdemelte, mert tényleg jó asszony volt. A pap befejezte a szónoklatot, és a jómunkásemberek lapátolni kezdték a földet. Az első homokkupac koppanva landolt a koporsón, amit a családből feltörő zokogás tompított el csupán.

A részvétnyilvánítás után következett az ebéd. Először házikészítésű süti, majd húsleves, és rántotthús. Sietnünk kellett, mert Varci legkésőbb n1-kor indulni szeretett volna vissza, munka miatt. Ő lesz az ijfú Hannibal Lecter hangja. Nem kis lehetőség. Fél egykor el is indultunk. Irány Zánka, ahová a tervezettnél előbb érkeztünk. Húsz perc pihenő, kávé, cigi, majd indultunk tovább. Mókás volt, hogy Bérit kikéve (aki még Nyéken átvedlett) mindenki öltönyben volt. Mit gondolhatnak a diákok, tanárok? „Némmá, ezek a Gabika barátai? Öltönyben jönnek a Balatonra? Hmm, biztos gazdagok...” Továbbá született egy újabb kifejezés részemről, amikor megláttam Gabi bungallójában a sok harapnivalót: Nasi-papagáj.

Irány tovább, Fehérvárra. Ott kidobtuk Dávidot és Bee-t, de annyi idő még volt, hogy megcsodáljuk az új szobát (a másikat, ami a nagyobb), ahova átköltöztek. Csak kis kupi volt.

Húsz perc alatt megtettük a Fehérvár - Budapest távot, majd Varci kirakott a Blahánál, mert annyi idő már nem volt, hogy hazavigyen. Nem haragszom rá.Most kedd van, és ma sem haragszom rá :)

Szerda

Noémit már nem láttam egy hete. Szabin volt. Péntektől-hétfőig. Mikor van bent az irodában? Hétfő, szerda, péntek. Ez van. Azért tegnap volt egy kis Skype, de Budaörsön nagyon esett a hó. Ma egy fél percre felszalad, és közli: lenyúltam a tolladat. Nem lehet rá haragudni :)

Tomi hívott. Hétfőn (21-én), reggel f10-kor lesz a temetés, Felsőnyéken. Ott a helyünk. Szerencsére mindenki tud jönni! Ma este is átmegyünk hozzá.

R.I.P

Miért mindig a jó emberekkel történnek rossz dolgok? Ezen töprengek, miközben a buszon ülök, és szemlélem a világot. Az életet. Ami kegyetlenebb, mint hittem. A legbrutálisabb mészáros, aki valaha is létezett. Alig húsz perc, és átszállok a piros 96-osra. Szinte egyből jön. Ez legalább jó, mert most nem kell rá várni. A busz elhalad a temető mellett, ami most fürkészve nézi a tekintetemet, majd amikor magam mögött hagyom, érzem, hogy vágyakozva utának sóhajt. Nemsokára elsuhan mellettem az iskola mögötti park is, majd leszállok. Varci már ott vár rám a benzinkút sarkánál. Szerbusz, koma. Csak ennyit mondunk egymásnak. Egymás szemébe nézünk, és nem tudunk igazán mit mondani. Nem hisszük el, ami történt. Gabi rágyújt.
- Felhívom Bérit - mondom kisvártatva. Gabi rám néz, majd bólint egyet. Tárcsázok. Kicsöng. Béri szinte azonnal felveszi.
- Szia Gabi, Zoli vagyok - kezdek bele, majd tapintatosan megkérdezem: Merre vagytok?
- Most indulunk - jön a válasz.
- Mi már itt vagyunk.
- Rendben, megyünk - mondja Gabi, majd letesszük a telefont.
Varcival átsétálunk a parkon, ahol most néhány hkcs elfoglalta a homokozó környékét. Oda inkább nem megyünk. Most nem. Letelepszünk a két fa között megbúvó padokra, és várunk.
- Igazándiból nem tudom, hogy mit is lehet ilyenkor mondani - mondja Gabi.
- Szerintem most nem az a feladatunk, hogy bármit is mondjunk.
- Igazad lehet.
- Csak itt a helyünk... mellette - mondom, majd megtörlöm a szemem a szemüvegem alatt. Negyed óra múlva már kezd szünni a fény. A távolból két alak bontakozik ki. Béri a szokásos, és szeretett narancssárga pulcsijában van, Tomi sötét farmerkabátban.
- Ők lesznek azok - mondja Varci, majd amikor már bizonyosan ők azok, felállunk. Tomi lép oda először barátjához, majd egyből magához szorítja, és szinte el sem akarja engedni. Varci megfogja a hátát, majd a fejét a vállára szorítja. Tomi zokog. Fél perc telik így el, majd elengedik egymást. Most rajtam a sor. Én is átölelem Tomit, és hagyom, hogy a vállamra dönste a fejét. Érzem, hogy remeg. Érzem, hogy sír. Még sosem láttam Tomit sírni, de most sajnos minden oka megvan rá.
- Köszönöm, hogy eljöttetek - mondja elfúló hangon. - Ne haragudjatok ezért - mutat könnyes szemeire -, de otthon nem lehet.
Nem szólunk semmit, csak leülünk a padokra. Hosszú percek telnek el, némán. Senki nem mond semmit. Senki nem tud mit mondani. Tomit nézzük, akinek arcán újabb és újabb könnycseppek siklanak le.
- Még túl friss - mondja magán nevetve, mintha ez nem lenne természetes reakció ilyen helyzetben. Mi csak hagyjuk, hadd sírjon. Hatalmas most rajta a nyomás, és valamikor ki kell adnia magából. - De idővel jobb lesz, idővel jobb lesz...
Csak nézni tudjuk őt, megszólalni nem, de erre nincs is szükség. Nem szavakkal állunk most mellette, hanem azzal, hogy itt vagyunk neki.
- Ma hajnalban történt - kezde bele Tomi, ezzel is enyhítve a lelkén. - Fél hatkor, és hatkor telefonáltak, hogy meghalt. Az orvosok megmondták előre, de erre nem lehet felkészülni. Egyszerűen nem lehet. Csóri 56 napot szenvedett. Akkor vitték be. 56 nap! Azóta haza sem jöhetett. Annak örülök, hogy tegnap még elköszönhettem tőle. Elköszönni... ez is milyen már! Mondták, hogy annyira súlyosra fordult az állapota, hogy lélegeztetőgépre kell tenni. És arra mi azt mondtuk, hogy nem. Ne legyenek újabb csövek. Eleget szenvedett már így is. Ha gépre kerül, az már...
Mindannyian csak hallgatunk.
- Embertelen dolog. A rák felemésztette a szervezetét. Ereje sem volt már. Lefogyott vagy 40 kilót. A szervezete felhasználta a teljes zsír -és vízkészletét. Egészen az utolsó napig reménykedtünk. Én legalábbis, bár Katival tisztában voltunk a lehetőségekkel, hisz mind a ketten egészségügyet végeztünk. A doktorok szerint az is csoda volt, hogy az első 2 műtétet túlélte. Legalább ötször meghalhatott volna az emúlt 4 hónapban! De mi végig reménykedtünk, hittünk, mert mást nem tehettünk. Minden nap bent voltunk nála, egyetlen napot leszámítva, mert akkor úgy jöttek össze a dolgok. De vinni kellett az itthoni dolgokat is. És aztán vége.
Újra megtörlöm a szemem.
- Remélem, hogy a mennyországba került - folytatja elcsukló hangon. - Ha nem, akkor nem tudom ki juthat fel oda. Anyum mindenkiért mindent megtett. Értünk, apuért, a kollegáiért, de még vadidegen emberekért is. Saját maga volt az utolsó. Nagyszerű ember volt. De az életnek mennie kell tovább. Annyival tartozunk neki, hogy olyan életet élünk majd, ami méltó hozzá. Amilyet szánt nekünk. Nem törhetünk össze. Nem hagyhatjuk el magunkat. Azt meg végképp nem, hogy feladjuk. Amúgy, ha van tanulsága ennek a dolognak, az az, hogy ha bármi baj van, ha azt érezzük, hogy valami nem stimmel odabent, akkor le kell szarni mindent. A munkát, a barátokat, de még a családtagokat is. Önzőnek kell lenni. Ha időben észrevették volna... talán ez nem történik meg!

Május eleje

Lássuk csak, mi is történt eddig a héten. Hétfő az hétfő, arról nem szabad írni. Kedden elaludtam. De nem kicsit, hanem félig nagyon. Zolika órát állít h7-re. Zolika felébred, szundi vissza 9 perc. Ezt Zoli eljátsza f8-ig, majd végleg elnémítja a telefont. De nem kell fel, hanem egy picit még visszadől. Ébredés f9-kor. Apró mosoly a szájon. Jól van, akkor nem érünk be f10-re. De kedd van, úgy se lesz bent senki. Érkezés f11-kor. Igazam volt. Én nyitottam az IT-t. Délután MM. Torrente 3 nincs. Veszek Légy 2-t, és Tökéletes trükköt! Rohanás a PCLand-be, elnéztem az időt. Andival lenne tali f6-kor, de f5-kor még az Örsön vagyok. Esélytelen. Boltba érkezés öt óra húsz. Nyugatihoz érkezés f6. Nem késtem sokat. Csak egy Mekinyi ideje van. Nem baj. Kipróbálom az új szendvicset: McMisztik. Nem rossz, de nem egy Big Tészti. Indulás előtt ugorjunk be az MM-be. Csak pár perc. Nem annyi lett. Van Torrente 3. Este meg is néztem. A film közepes, de a szinkron elviszi.

Szerda. Készülődés reggel. Indulás tervezett ideje 8-óra. Idő elszöszmötölve. Csöngetnek. Szerdán a kukás bácsik szoktak jönni. Azok nem érdekelnek. Kilesek az abalakon. Zöld postai jármű. Rohanok ajtót nyitni. Postát már menne, de visszafordul. Mégis van itthon valaki, jelenti ki, majd átadja a csomagomat. Amazon.com, ez van ráírva, mármint a csomagra. Jupí!! Indulás elhalasztva. Doboz kibontás. Sin City, Extended-Recut, 2 lemezes, szép kiadás. Ezt valamikor tényleg meg fogom nézni! Délben ebéd Noémibel. Don pepe. Gombáspörköltös galuskát eszem. Nem kellett volna. Ő valami tésztát. Az sem nyert. Be szeretne menni Tesco-ba vásárolni. Menjünk. Nem gond? Nem. Biztos?? Igen. Vettünk tusfürdőt, kézmosót, jeges kávét, gesztenyét, zsömlét, sajtot, és diákcsemegét... nekem. Jó volt vásárolni. Vissza melóba. Munka is volt. Riport nyomozgatás, avagy miért nem jók az adatok. Lelkes vagyok. Látszik is. Megdícsérnek. Öt óra. Noémi még fent van Skype-on, tehát bent van. Megvárom, azzal az átlásztó indokkal, hogy hoztam neki How I Met-et, és Heroes-t. Sietős haza. Házinéninél van a kulcs, és f7-kor viszi le a kutyát sétáltatni, addig meg kell érkezni. 18.20. Béke tér, sarok. Sikerült! Utána haza. Postaládában újatt szelvény, hogy jött valami. Másik Amazon.com-os. Kettőben küldték a buzik. Sok eszük van. Posta galopp. Hosszú sor. Negyed óra várakozás. Átveszem a csomagot. Régifóti út 63-ra?, kérdezi a nő. Igen, felelem. Ön Jakab Zoltán? Igen. És eljövök. Zseniálisan működik a rendszer :)

Bumm, placcs, aú, meg ilyesmik

Az előző rész tartalmából:

a héten végre volt egy kis időm, hogy leüljek effektezni. Mit ne mondjak, kirobbanó siker lett. Először az én fejemet loccsantottam szét, majd Dávid sem kerülte el a sorsát, megérett a böjt. Vér és mindenféle agycsimbóknak nevezett akármi repül a kamera előtt, és még a lencsére is fröccsen némi vér, persze a valóságban ebből semmi nem történt meg:

Aztán még egy régebbi cumót is befejeztem, ami a Lépcsőházas projekt néven futott. Most már nem csak lelövöm saját magamat, mocorgó kamerá kíséretében, hanem a falra is jut egy kis belsőség. És csak hab a tortán a harmadik. Kristóf filmjébe kellett egy embert felgyújtani, székestül, szobástul. Ami eddig volt effekt, az leginkább a Doom 2 "tűzeffektjét" idézte. Néhány váltakozó képkocka. Nem volt rossz, de inkább gagyi. Pusztán rajongói felindulásomból ajánlottam fel neki, hogy mi lenne, ha én is megpróbálkoznék valami hasonlóval. Egy hangyányival jobb lett (majd teszek fel képet valamikor).

Szombaton elmentünk Varcival MM-be, ahol venni kellett dvd-t, meg ő vett szgép hangfalakat, és megcsodálhattam az én hangfalam utódját (sötétebb barna, vagy fekete, és amikor kikapcsolja az ember, automatice lehalkul). Utána meg megnéztük a Faterok motoron-t. Nagyon aranyos film, imádtuk, dvd-n megvevős lesz!

Ma meg egyenlőre várok, hogy mi lesz holnap. Noémit ugyanis múlthéten elhívtam színházba. Össznépi nézés lesz. Varci játszik a Tháliában, 12 dühös embert. Dávid, Bee, Dávidbá + Erzsi néni, Tomi, Panni, Atti, jómagam, és elvileg Noémi. Szóval ez tuti nem randi, de még nem bólintott rá. De csak nem mondja le egy nappal előtte, ugye?