Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akinek
volt egy álma: filmkészítő szeretett volna lenni. Nem volt hozzá se tudása, se
látása, de még csak technikája se nagyon, de ő belevágott. El is készült a
film, amit mindenki az egekig magasztalt. Ő maga is maximálisan meg volt vele
elégedve. A csúcsra ért. Filmjét azonban látta a pénzes, gonosz filmmogul, aki
csúnyán megmondta, hogy amit csinált, az nem jó. A kisfiú sírva fakadt és
mérgében elbandukolt a világ végére – IGAZ TÖRTÉNET ALAPJÁN
Nemrégiben történt némi véleménykülönbség egy debütáló
kisfilm kapcsán, ami arra késztetett, hogy kiírjak magamból néhány gondolatot.
A szóban forgó alkotás tipikus magyar kisfilm: lelkizős, szenvedős, vontatott, nem szól semmiről, színészi alakításoktól mentes, túlszűrőzött, képileg
átgondolatlan (a tengelytörést sem ússzuk meg), rendezésileg botrány, ormótlan
vágási hibák vannak, és természetesen Hans Zimmer a fő komponista. Ehhez
párosul a film színvonalát tükröző körítés: poszterek és dvd borító. Ennek
ellenére sorra kapja a dicsérő szavakat. Miért?
Roppant egyszerű: mert senki nem veszi a bátorságot, hogy
megmondja, hogy szar. Az ember egyszerűen nem így működik. Nem mondasz ilyet a
másik szemébe! Mindenki tudja, hogy mennyi meló van egy filmmel (szervezés,
forgatás, utómunka), úgyhogy mégis milyen ember lenne az, aki ezeket figyelmen
kívül hagyva közölné az alkotóval, hogy büszkesége tárgyába kár volt energiát
feccölni? Egy őszinte ember?
Vagy csak azért nem mondják meg, hogy szar, hogy ne vegyék
el a kedvét és ne bántsák meg. Tök jó. Viszont így pont azzal szúrnak ki,
amivel nem kéne, mert szegény szerencsétlen abban a hiszemben él, hogy amit
csinált, az tökéletes, úgy jó minden, ahogy van, hogy megtalálta a maga kis
útját, amin a következő években haladni fog. Saját szemszögből nem fejlődik, a
bíráló szemszögéből pedig gyártja tovább a szemetet.
De ez visszafele is működik ám: ha a másik jót csinál, te
meg szart (ami persze neked a csúcs), nem fogod dicsérni a minőségibb munkát,
mert megesz a sárga irigység, féltékeny leszel mindenre, ezért lépten-nyomon
belekötsz, akár a képi világba, akár a színészi játékba (merthogy itt már
valószínűleg azzal is találkozol), vagy csak a történetbe, mert némileg
összetettem, mint a saját kis fél oldalas forgatókönyved, aminek a háromnegyede
amúgy is vágóképek leírása.
Ha gyenge egy film, mi az alap mentség rá? Hogy tessék
megnézni a körülményeket (technika, felkészültség, pénz) és előzményeket
(korábbi alkotások), mert azokat egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni! Pedig
figyelmen kívül kell hagyni. Mint nézőt engem miért kéne, hogy érdekeljenek a körülmények?
Egyrészt nincs rálátásom a forgatásra, másrészt tényleg nem érdekel, hogy hány
álmatlan éjszaka van a rendező/vágó/operatőr (ez többnyire egy ember) mögött
vagy hogy mivel és mennyiből forgatták. Engem a film érdekel, ami vagy működik
vagy nem. Ha a film túl nagy vagy túl komoly akar lenni, pedig látszik
rajta, hogy esélye sincs (ez általában hamar kiderül), akkor a film nem
működik. Vannak hiányosságok, amik egyből szembeötlőek, ezért kéne minden mást
igényesen hozni, de a gagyi hatás általában kéz a kézben jár. És itt jöhet is a
fő mantra: kevés pénzből hoztuk össze, másoknak sokkal könnyebb, mert ott van
pénz, technika.
Igen, akkor most derüljön ki a titok: az igényes filmezéshez pénz
kell, ideje felnőni! Erre valaki örömmel költ, mert igénye van rá, valaki nem. De a technika - mert ugye mindig ez a vesszőparipa, és
mindig ez az egyetlen összetevő, ami hiányzik - nem elegendő egy jó és értékelhető filmhez. Azért
rossz a filmem, mert nem tudtam jib-et használni? Ne röhögtess. Ha lett volna, minden
második snitt jib lett volna, mert ha már van, muszáj használni. Ha az
embernek nincs pénze (vagy nem akar technikára költeni), gyúrjon rá a történetre, a szereplőkre, a képekre, ami amúgy is alap lenne. Valószínű
hiányozni fog a precíz kameramozgás, a mélységélességgel való játék, a tiszta
hang, a szép világítás, a smink, de biztosan jár érte az őszinte elismerés, nem
csak egy álszent gratuláció.
