Az amatőrfilmek szent titka

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akinek volt egy álma: filmkészítő szeretett volna lenni. Nem volt hozzá se tudása, se látása, de még csak technikája se nagyon, de ő belevágott. El is készült a film, amit mindenki az egekig magasztalt. Ő maga is maximálisan meg volt vele elégedve. A csúcsra ért. Filmjét azonban látta a pénzes, gonosz filmmogul, aki csúnyán megmondta, hogy amit csinált, az nem jó. A kisfiú sírva fakadt és mérgében elbandukolt a világ végére – IGAZ TÖRTÉNET ALAPJÁN

Nemrégiben történt némi véleménykülönbség egy debütáló kisfilm kapcsán, ami arra késztetett, hogy kiírjak magamból néhány gondolatot. A szóban forgó alkotás tipikus magyar kisfilm: lelkizős, szenvedős, vontatott, nem szól semmiről, színészi alakításoktól mentes, túlszűrőzött, képileg átgondolatlan (a tengelytörést sem ússzuk meg), rendezésileg botrány, ormótlan vágási hibák vannak, és természetesen Hans Zimmer a fő komponista. Ehhez párosul a film színvonalát tükröző körítés: poszterek és dvd borító. Ennek ellenére sorra kapja a dicsérő szavakat. Miért?

Roppant egyszerű: mert senki nem veszi a bátorságot, hogy megmondja, hogy szar. Az ember egyszerűen nem így működik. Nem mondasz ilyet a másik szemébe! Mindenki tudja, hogy mennyi meló van egy filmmel (szervezés, forgatás, utómunka), úgyhogy mégis milyen ember lenne az, aki ezeket figyelmen kívül hagyva közölné az alkotóval, hogy büszkesége tárgyába kár volt energiát feccölni? Egy őszinte ember?

Vagy csak azért nem mondják meg, hogy szar, hogy ne vegyék el a kedvét és ne bántsák meg. Tök jó. Viszont így pont azzal szúrnak ki, amivel nem kéne, mert szegény szerencsétlen abban a hiszemben él, hogy amit csinált, az tökéletes, úgy jó minden, ahogy van, hogy megtalálta a maga kis útját, amin a következő években haladni fog. Saját szemszögből nem fejlődik, a bíráló szemszögéből pedig gyártja tovább a szemetet.

De ez visszafele is működik ám: ha a másik jót csinál, te meg szart (ami persze neked a csúcs), nem fogod dicsérni a minőségibb munkát, mert megesz a sárga irigység, féltékeny leszel mindenre, ezért lépten-nyomon belekötsz, akár a képi világba, akár a színészi játékba (merthogy itt már valószínűleg azzal is találkozol), vagy csak a történetbe, mert némileg összetettem, mint a saját kis fél oldalas forgatókönyved, aminek a háromnegyede amúgy is vágóképek leírása.

Ha gyenge egy film, mi az alap mentség rá? Hogy tessék megnézni a körülményeket (technika, felkészültség, pénz) és előzményeket (korábbi alkotások), mert azokat egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni! Pedig figyelmen kívül kell hagyni. Mint nézőt engem miért kéne, hogy érdekeljenek a körülmények? Egyrészt nincs rálátásom a forgatásra, másrészt tényleg nem érdekel, hogy hány álmatlan éjszaka van a rendező/vágó/operatőr (ez többnyire egy ember) mögött vagy hogy mivel és mennyiből forgatták. Engem a film érdekel, ami vagy működik vagy nem. Ha a film túl nagy vagy túl komoly akar lenni, pedig látszik rajta, hogy esélye sincs (ez általában hamar kiderül), akkor a film nem működik. Vannak hiányosságok, amik egyből szembeötlőek, ezért kéne minden mást igényesen hozni, de a gagyi hatás általában kéz a kézben jár. És itt jöhet is a fő mantra: kevés pénzből hoztuk össze, másoknak sokkal könnyebb, mert ott van pénz, technika.

Igen, akkor most derüljön ki a titok: az igényes filmezéshez pénz kell, ideje felnőni! Erre valaki örömmel költ, mert igénye van rá, valaki nem. De a technika - mert ugye mindig ez a vesszőparipa, és mindig ez az egyetlen összetevő, ami hiányzik - nem elegendő egy jó és értékelhető filmhez. Azért rossz a filmem, mert nem tudtam jib-et használni? Ne röhögtess. Ha lett volna, minden második snitt jib lett volna, mert ha már van, muszáj használni. Ha az embernek nincs pénze (vagy nem akar technikára költeni), gyúrjon rá a történetre, a szereplőkre, a képekre, ami amúgy is alap lenne. Valószínű hiányozni fog a precíz kameramozgás, a mélységélességgel való játék, a tiszta hang, a szép világítás, a smink, de biztosan jár érte az őszinte elismerés, nem csak egy álszent gratuláció.