2007. május 15., kedd

R.I.P

Miért mindig a jó emberekkel történnek rossz dolgok? Ezen töprengek, miközben a buszon ülök, és szemlélem a világot. Az életet. Ami kegyetlenebb, mint hittem. A legbrutálisabb mészáros, aki valaha is létezett. Alig húsz perc, és átszállok a piros 96-osra. Szinte egyből jön. Ez legalább jó, mert most nem kell rá várni. A busz elhalad a temető mellett, ami most fürkészve nézi a tekintetemet, majd amikor magam mögött hagyom, érzem, hogy vágyakozva utának sóhajt. Nemsokára elsuhan mellettem az iskola mögötti park is, majd leszállok. Varci már ott vár rám a benzinkút sarkánál. Szerbusz, koma. Csak ennyit mondunk egymásnak. Egymás szemébe nézünk, és nem tudunk igazán mit mondani. Nem hisszük el, ami történt. Gabi rágyújt.
- Felhívom Bérit - mondom kisvártatva. Gabi rám néz, majd bólint egyet. Tárcsázok. Kicsöng. Béri szinte azonnal felveszi.
- Szia Gabi, Zoli vagyok - kezdek bele, majd tapintatosan megkérdezem: Merre vagytok?
- Most indulunk - jön a válasz.
- Mi már itt vagyunk.
- Rendben, megyünk - mondja Gabi, majd letesszük a telefont.
Varcival átsétálunk a parkon, ahol most néhány hkcs elfoglalta a homokozó környékét. Oda inkább nem megyünk. Most nem. Letelepszünk a két fa között megbúvó padokra, és várunk.
- Igazándiból nem tudom, hogy mit is lehet ilyenkor mondani - mondja Gabi.
- Szerintem most nem az a feladatunk, hogy bármit is mondjunk.
- Igazad lehet.
- Csak itt a helyünk... mellette - mondom, majd megtörlöm a szemem a szemüvegem alatt. Negyed óra múlva már kezd szünni a fény. A távolból két alak bontakozik ki. Béri a szokásos, és szeretett narancssárga pulcsijában van, Tomi sötét farmerkabátban.
- Ők lesznek azok - mondja Varci, majd amikor már bizonyosan ők azok, felállunk. Tomi lép oda először barátjához, majd egyből magához szorítja, és szinte el sem akarja engedni. Varci megfogja a hátát, majd a fejét a vállára szorítja. Tomi zokog. Fél perc telik így el, majd elengedik egymást. Most rajtam a sor. Én is átölelem Tomit, és hagyom, hogy a vállamra dönste a fejét. Érzem, hogy remeg. Érzem, hogy sír. Még sosem láttam Tomit sírni, de most sajnos minden oka megvan rá.
- Köszönöm, hogy eljöttetek - mondja elfúló hangon. - Ne haragudjatok ezért - mutat könnyes szemeire -, de otthon nem lehet.
Nem szólunk semmit, csak leülünk a padokra. Hosszú percek telnek el, némán. Senki nem mond semmit. Senki nem tud mit mondani. Tomit nézzük, akinek arcán újabb és újabb könnycseppek siklanak le.
- Még túl friss - mondja magán nevetve, mintha ez nem lenne természetes reakció ilyen helyzetben. Mi csak hagyjuk, hadd sírjon. Hatalmas most rajta a nyomás, és valamikor ki kell adnia magából. - De idővel jobb lesz, idővel jobb lesz...
Csak nézni tudjuk őt, megszólalni nem, de erre nincs is szükség. Nem szavakkal állunk most mellette, hanem azzal, hogy itt vagyunk neki.
- Ma hajnalban történt - kezde bele Tomi, ezzel is enyhítve a lelkén. - Fél hatkor, és hatkor telefonáltak, hogy meghalt. Az orvosok megmondták előre, de erre nem lehet felkészülni. Egyszerűen nem lehet. Csóri 56 napot szenvedett. Akkor vitték be. 56 nap! Azóta haza sem jöhetett. Annak örülök, hogy tegnap még elköszönhettem tőle. Elköszönni... ez is milyen már! Mondták, hogy annyira súlyosra fordult az állapota, hogy lélegeztetőgépre kell tenni. És arra mi azt mondtuk, hogy nem. Ne legyenek újabb csövek. Eleget szenvedett már így is. Ha gépre kerül, az már...
Mindannyian csak hallgatunk.
- Embertelen dolog. A rák felemésztette a szervezetét. Ereje sem volt már. Lefogyott vagy 40 kilót. A szervezete felhasználta a teljes zsír -és vízkészletét. Egészen az utolsó napig reménykedtünk. Én legalábbis, bár Katival tisztában voltunk a lehetőségekkel, hisz mind a ketten egészségügyet végeztünk. A doktorok szerint az is csoda volt, hogy az első 2 műtétet túlélte. Legalább ötször meghalhatott volna az emúlt 4 hónapban! De mi végig reménykedtünk, hittünk, mert mást nem tehettünk. Minden nap bent voltunk nála, egyetlen napot leszámítva, mert akkor úgy jöttek össze a dolgok. De vinni kellett az itthoni dolgokat is. És aztán vége.
Újra megtörlöm a szemem.
- Remélem, hogy a mennyországba került - folytatja elcsukló hangon. - Ha nem, akkor nem tudom ki juthat fel oda. Anyum mindenkiért mindent megtett. Értünk, apuért, a kollegáiért, de még vadidegen emberekért is. Saját maga volt az utolsó. Nagyszerű ember volt. De az életnek mennie kell tovább. Annyival tartozunk neki, hogy olyan életet élünk majd, ami méltó hozzá. Amilyet szánt nekünk. Nem törhetünk össze. Nem hagyhatjuk el magunkat. Azt meg végképp nem, hogy feladjuk. Amúgy, ha van tanulsága ennek a dolognak, az az, hogy ha bármi baj van, ha azt érezzük, hogy valami nem stimmel odabent, akkor le kell szarni mindent. A munkát, a barátokat, de még a családtagokat is. Önzőnek kell lenni. Ha időben észrevették volna... talán ez nem történik meg!

Nincsenek megjegyzések: