Egy szép kora őszi napon történt. A levelek már színűket vesztve kezdtek nyugovóra térni földi sírjukba, és a kellemes nyári szellőt felváltotta a télt hírül hozó hűvösebb levegő. Ez a nap volt az, amikor egy régi álom vált valóra, nevezetesen, hogy amit már tavaly is terveztünk pöttömnyi baráti körünkben (csak mindenki leragadt ott, hogy "hát igen, de jó lenne...”), azt idén meg is valósítottuk: elmentünk a Vidámparkba. Nem ketten, nem hárman, hanem többen... négyen! Azt gondolhatnánk, hogy a régi kvartettről van szó, de tévedés. Bár jelen volt Tomi, Varci és jómagam, mindenki kedvenc
kolegája nem tudott/akart eljönni. A miértekre rengeteg változat született (nem bírja valamelyikőnk képét: „ha ő jön, én nem megyek”, netán a piszkos anyagilag... de mint utólag kiderült, a valóság sokkal kiábrándított: pakolni szeretett volna egész nap). Szóval akkor ki lehet ez a rejtélyes negyedik fő? Nem, nem a fehérvári zidó dímon, és nem is Imi, hanem az én drága, imádnivaló párom, Bori. Úgy van, picivel több, mint 3 hónapja élek boldog, és kiegyensúlyozott párkapcsolatban. Imádom, és gondoltam ezt mindenképp megemlítem az első bekezdésben!
De most akkor ugorjunk is vissza a vidámpark-projecthez. Tomival rohamoztunk meg elsőként a létesítményt, majd megvártuk Varcit is, hogy megérkezzen munkából. Munka szombaton?, merülhetne fel a kérdés teljesen jogosan, amire a válasz: igen, van olyan, aki hétvégén is nyomja az ipart! Ahogy Bori is csak később csatlakozott a kompániánkhoz, de mire ő odaért, mi már mentünk egy kört a Viharvasúton. Vajon miért hívják így? Hatalmas vihar tombol talán bent? Vagy villám súlyt le minden kis suhancra, aki be mer merészkedni? Vagy csak azért ez a neve, mert csak. Oké, egyezzünk ki egy döntetlenben. Viszont közösen kijelentettük az első menet után, hogy a legijesztőbb dolog bent Batman volt, Pókemberrel karöltve! Miután elhagytuk az utolsó lépcsőket is, felcsörögtem páromat, hogy vajh’ merrefele járhat mostan? Kiderült, hogy már rég a vidámpark területén tartózkodik, és már néhány LoopingStar menetet is végignézett.
Kiküszöbölve ezt a kommunikációs csorbát gyorsan meg is találtuk egymást, majd beirányoztuk az Ikarus nevű igen precíz szerkezetet. Varci ült leghátul, Tomi az előtte lévő sasmadárban, mi pedig az előtte lévőben. Indult is a masina. Bori egyből ki is akart szállni, de nem engedtem, mondván, hogy ami fent lesz, azt látnia kell, mielőtt meghal. Utólagos elmondása szerint kétszer nyitotta ki a szemét. Leszállás után kijelentettük, hogy ide még vissza kell térnünk!
Következett a mini-torony. Elnéztem egy darabig, majd mielőtt nemet mondhattam volna, már ott is ültem harmadmagammal az egyik oldal ülésében. Emelkedtünk, majd zuhantunk, a gyomrom pedig fent maradt valahol 10 méter magasan. Lentről nem látszott, hogy mekkora, de azért túléltem. Utána, mivel már tudtam mire számítsak, persze, hogy egyből felültünk rá még egyszer.
Diszkó. Hát igen, ez volt az a pörgő-kapaszkodós-tányér amire mindenki kapásból felült. Egy rámpán forgó hatalmas ufót kell elképzelni, aminek a szélén székek találhatók, és a jónép ezekbe ülve, majd igen erőteljesen hátbaszexuálva a háttámlával repül körbe-körbe. Zseniális építmény!
Az egyensúlyunk visszanyerése után, gondoltuk jöhet valami durvább: a LoopingStar! Erről már rendelkeztem homályos élményekkel, hogy baromi jó, az elejére kell ülni, mert úgy az igazi, és a kezdése a durván mellbevágó. Az első menet után kijelentette mindenki, aki már ült rajta korábban, hogy durvábbra emlékezett. Ennyit combosodtunk volna az elmúlt években, vagy csak az emlékeink színesedtek volna meg? A lényeg, hogy kértünk élményfotót 600 pénzért, ami bár nem egy HD felbontás, de mindenképp megérte.
És megérkeztünk a mumushoz: az átpördülős, víz fölött kitartós, teljes köröket megtevő mókához. Én kapásból mondtam, hogy
erre fel kell ülni, de Tomi erről nem volt annyira meggyőzve, főleg, hogy lecsókolbászt reggelizett a lelkem. Mondtuk neki, max kihányja, annyi baj legyen. Nem, nem, én nem ülök fel. Koma? Jóhogy!, jött a válasz. Itt is megkaptuk a mellbevágó rögzítést (pedig anélkül lett volna igazán advanced), majd a gépezet mozgásba lendült, mi pedig nem tehettünk mást, csak sikoltoztunk, és nevettünk, és élveztük az egészet. Erre mondják azt, hogy ez egy
élmény volt a javából! Gyorsan mentünk is egy újabb kört, most már mindenkivel kiegészülve, mert látták, hogy túléltük, de Gabival csalódtunk. Tudtunk mire számítsunk, ezért nem is ütött akkorát, de jó volt.
Retro! Tiszteletünket tettük a Szellemvasútnál (ami már amikor épült nem volt szellemes, de azért jól kisikoltoztuk magunkat, ezzel adva egy kis hangulatot az egésznek), az Óriáskeréknél (amire Tomival óvatosan szálltunk fel, lévén, hogy pár napja fejeztük csak be a Carnivale második évadát). Furcsa mennyire hidegebb volt legfelül a levegő... lehet a Szellemvasút elnevezése sem véletlen. Majd jött még egy kis fogaskerekes-székes körbe-körbe kisiklás, amit a Go-Kart követett. Életemben nem ültem még ilyenen, és most sem vállaltam be elsőre, amit így utólag visszagondolva sajnálok, de később többszörösen is pótoltam a nap. A lényeg, hogy kijelenthetjük, Tomi új szerelemre talált. Olyan szinten lenyűgözte a dolog, hogy nagyon, pedig még jogsija sincs.
Még egy hullámvasút (jaj, kifelejtettem a hernyós hullámvasutat, aminél mákunk volt, hogy felengedtek rá, pedig nem volt velünk gyerek kíséret), majd egy barlangba bementünk meghallgatni a János vitézt (recsegős rádión, ergo semmit sem hallottunk belőle), ahova nem tudom hogy kerültek Hupikék Törpikék, bár az lehet, hogy a Mesecsónaknál voltak, már kezdenek összefolyni a dolgok.
Tiszteletünket tettük még az Európában is egyedi fából készült hullámvasútjánál, amiről bebizonyosodott, hogy öreg hullám, nem vén hullám. Akkor fílingje volt, hogy nem igaz. És hosszabb, mint a LoopingStar!
Majd következett néhány kör Go-Kart után a 4G-s torony. Itt már nem kellett annyit győzködni a másikat, hogy felüljön rá. Egy hibája van, hogy lassú. Lényegesen gyorsabban megy fel, mint ahogy esne le. Ráadásul csak egyszer voltunk a legtetején.
Végezetül Elvarázsolt kastély (egyből a kezdésnél drága szívem olyan szinten fejelt le a mozgó asztalról felkelve, hogy azt hittem szétreped a koponyám, és a padlóra esik az agyam, amin majd jól elcsúszom), a vele járó hordóval, ami Tominak már gyerek korában is nagy kedvence volt! Nem úgy, mint a Go-Kart, ahova még azért visszamentünk (az eredeti helyre, ahol híd is van). Mindenki versenyzett! Én elhúztam, és ezért is akartam jó fej lenni, hogy bevárom a többieket, de ezzel csak azt értem el, hogy belehajtottam Boriba...
Esteledett, az óra 6 körül járt, Tominak mennie kellett, mert randira volt hivatalos. Nos, igen, előbb-utóbb minden fióka kirepül a fészekből! Könnyes búcsú után bevetettük magunkat a sötétbe burkolózó játékok közé. Újabb kör az Ikaruszon, most már mindenki külön madárban, és ki tudja hány kör a LoopingStar-on, ahol mint kiderült, hátulra kell ülni, mert ott az igazi. A körívnél például vígan be lehet látni az egész szerelvényt! Rohanás a régi hullámvasúthoz, ahol egyik kör érte a másikat, és itt a rohanást szó szerint kell érteni. Ahogy vége lett az első körnek, zúztunk kifelé, hogy mi lehessünk azok, akik elöl ülnek. Letiportunk néhány gyereket, de megérte. Az estét 6-8 környi 4G toronnyal zártuk, egymás után, ahol is az a technika vállt be, hogy végig lefelé kell nézni, és nem szabad kapaszkodni! (ezt a nem kapaszkodást az LS-en kipróbáltuk. Varci jutalma egy 6 napon túl gyógyuló hátmeghúzás, nekem pedig egy pár napos vállfájás).
Összességében kijelenthetjük, egy hihetetlenül színes nappal lettünk gazdagabbak, és azok akik nem jöttek, sajnálhatják, hogy nem jöttek.
