Karácsonyi szösszenet

Milyen furcsa a karácsony! Gyerekként az ember majd meg van érte veszve, felnőttként már azért lankad ez a lelkesedés. Miért?

Amíg kicsik vagyunk, van elég idő arra, hogy várjuk a karácsonyt. Ott van a téli szünet, egésznapos láblógatás, játszás, meg miegymás. Nem érdekel az, hogy anyunk a konyhában szorgoskodik (robotol), nem számít honnan lesz fa (a Jézuskától, természetesen), nem kell azon agyalni, hogy ki mit kapjon, mert nekünk csak a frissen szerzett szabadidő számít, hogy otthon lehetünk, hogy szenteste sok-sok meglepi lesz a fa alatt.

Ezek az évek viszont olyan gyorsan elillannak, mint a frissen esett hó.

Felnőttként már teljesen más a helyzet. Nincs idő várni a karácsonyt. Dolgozunk az ünnepek előtt, ünnepek között, és persze, szinte egyből az ünnepek után is! Be kell szerezni az ajándékokat, harcolva az "idén semmi nem marad az utolsó napokra" szállóigével, mert persze, hogy marad bőven elintéznivaló 22-23-ára is! Venni kell fenyőfatalpat, ha esetleg nincs. Venni kell égősort, ha netán a lakótárs vízforralója lecsapná a biztosítékot, ezzel kényszerítve örök sötétségbe a meglévő fények ragyogását. És akkor még nem beszéltünk a csomagolópapírokról, a kis kiegészítőkről, a fenyőfáról, na meg persze a több napos "zserbó és csacsifüle hadműveletről".

"Nem kevés idő, míg minden összeáll,
És a fa alá, számos ajándék talál,
Arcokon lesz e örömteli mosoly,
Ez kiderül majd szenteste, míg fogy egy kis bejgli"