Egy léleknyi idő

Néhány nappal ezelőtt újfent álmodtam... Én komolyan nem tudom honnan jönnek ezek az álmok, de talán eddig ez volt ez eddigi legdurvább és legérdekesebb mind közül. Olyan élénken megmaradt egy része, amit nagyon kevés álmom mondhat el magáról! Az eleje annyi, hogy egy játékról szól, ahol egy csoportnyi idegent összezárnak, akik minden ok és érdek nélkül hullani kezdenek.

Egy hosszú, széles, alig bútorozott terembe lépek be, ahol a játékostársak már várnak rám a szoba két szélén ülve, kisebb csoportokban. Leülök az egyetlen szabad helyre és figyelek, vajon mi fog most történni. Kis idő elteltével a mellettem ülő idős nőhöz odasétál egy ronda, dagadt nőszemély a tulsó oldalról és szóba elegyedik vele. Megjegyzést tesz ősz hajára, ráncos arcára, állott szagára. Mi, többiek érdeklődve figyeljük a párbeszédet, ami verbálisan kezd kissé eldurvulni, mígnem a dagadt nő egy kést elő nem kap, és meg nem öli az öreglányt. Senki nem tesz semmit, nem mintha bármit is tehettünk volna. A vérengzés elteltével mindenki feláll, és kisétál a folyosóra. Amikor én is kiérek és igyekszem vissza a szobámba, a szembejövő emberek arcát böngészem. Mindenki döbbenten néz... rám. Mintha én vétettem volna valamit.

Később az emberek egyre-másra hullanak el (az egyik épp a kocsijához tartott, majd valamitől félve a kocsitetőn kötött ki, hogy kétoldalról, alulról elkapja két karmos kéz, kettétépje és behúzza az utastérbe), senki nem érti a miérteket, senki nem érez részvétet. Egyedül én érzem azt, hogy ami itt történik, az nem jó. Meg is kapom a lehetőséget, hogy változtassak rajta.

Szobámból kilépve egy kést veszek magamhoz, majd végigmegyek a folyosón és egy hosszú, széles, alig bútorozott terembe lépek be, ahol a játékostársak már várnak rám a szoba két szélén ülve, kisebb csoportokban, kezükben acélos penge pihen, ugyanolyan, mint az enyém. Leülök az egyetlen szabad helyre és figyelek, vajon mi fog most történni. Kis idő elteltével a mellettem ülő idős nőhöz odasétál egy ronda, dagadt nőszemély a tulsó oldalról és szóba elegyedik vele. Megjegyzést tesz ősz hajára, ráncos arcára, állott szagára. Mi, többiek érdeklődve figyeljük a párbeszédet, ami verbálisan kezd kissé eldurvulni, mígnem a dagadt nő felemeli bal kezét, melyben mindvégig a kést tartotta és lesújtani készül. Cselekednem kell! Elkapom a nő kezét és a földre lököm. Mást nem teszek. Égtelen nevetés hallatszik és az idő visszaugrik a lesújtás pillanatához. Nem értem mi történik, de újra elkapom a nő kezét, a földre lököm és ütni kezdem az arcát. Hallom, amint roppan a csonja. Újra égtelen nevetés és egy sóhajtás hallatszik: "Ennél többet kell tenned!". Az idő visszaugrik a lesújtás pillanatához. Újra elkapom a nő kezét, a földre lököm és elvágom a torkát. Senki nem tesz semmit, nem mintha bármit is tehettek volna. A vérengzés elteltével mindenki feláll, és kisétál a folyosóra. Amikor én is kiérek és igyekszem vissza a szobámba, a szembejövő emberek arcát böngészem. Mindenki döbbenten néz... rám. Mintha én vétettem volna valamit...